Leírás
A Szent Orsolya-templom nyolcszögletű alaprajzú barokk templom Mantovában, a Corso Vittorio Emanuelén: annak a nagy kolostornak az utolsó maradványa, amelyet Margherita Gonzaga, Ferrara özvegy hercegnéje alapított magának és apácáinak, szinte egy második udvartartásnak.
Antonio Maria Viani, a Gonzaga-udvar építésze emelte 1608-tól kezdve, és mindössze négy évre volt szüksége a befejezéséhez. A homlokzat, amely még reneszánsz ízlésű, egyetlen féloszloprendet visel; fölötte a nyolcszögletű tambur magasodik, amely az egész belső teret befedi.
Bent a főoltáron Lanfranco Szent Orsolya-oltárképe látható, azé a szenté, akinek a templom szentelve van. A többi oltáron két tizenhetedik századi festmény függ: Alessandro Turchi Szeplőtelen fogantatása és Giuseppe Vermiglio képe, amellyel a hercegné tisztelgett rokona, a nemrég boldoggá avatott Gonzaga Alajos előtt.
Margherita, I. Vincenzo herceg nővére 1597-ben, II. Alfonso d'Este halálakor özvegyen maradt, és visszatért Mantovába. Mivel nem akart tétlenül ülni a bátyja udvarában, előbb egy kis kápolnát építtetett, majd egy nagyobb templomot akart.
1608-ban végleg beköltözött a kolostorba. Ez egy kis város volt: kerengők, udvarok és kertek, amelyeket árkádok és folyosók kötöttek össze, ötven apáca, egy lakosztály a hercegnének, és szobák azoknak az előkelő hölgyeknek, akik egy időre vissza akartak vonulni.
Az oltárokhoz olyan festőket hívott, mint Domenico Fetti, annak nővére, az apáca Lucrina, valamint Ludovico Carracci. Fetti egyik festménye, amely ma a Ducális-palotában található, éppen azt ábrázolja, ahogy Margherita átveszi a templom makettjét.
Margherita 1618-ban halt meg, és itt nyugszik; itt pihen Habsburg Izabella Klára is, II. Carlo Gonzaga-Nevers felesége, aki 1685-ben hunyt el. 1782 és 1786 között II. József megszüntette a kolostort, amely laktanya, majd városi kórház lett.
Amikor a kórház elköltözött, az 1930-as években a kolostor épületeit lebontották. Lényegében csak a templom maradt meg, a régi Corso Pradella és az új Via Bonomi sarkán.
Antonio Maria Viani, a Gonzaga-udvar építésze emelte 1608-tól kezdve, és mindössze négy évre volt szüksége a befejezéséhez. A homlokzat, amely még reneszánsz ízlésű, egyetlen féloszloprendet visel; fölötte a nyolcszögletű tambur magasodik, amely az egész belső teret befedi.
Bent a főoltáron Lanfranco Szent Orsolya-oltárképe látható, azé a szenté, akinek a templom szentelve van. A többi oltáron két tizenhetedik századi festmény függ: Alessandro Turchi Szeplőtelen fogantatása és Giuseppe Vermiglio képe, amellyel a hercegné tisztelgett rokona, a nemrég boldoggá avatott Gonzaga Alajos előtt.
Margherita, I. Vincenzo herceg nővére 1597-ben, II. Alfonso d'Este halálakor özvegyen maradt, és visszatért Mantovába. Mivel nem akart tétlenül ülni a bátyja udvarában, előbb egy kis kápolnát építtetett, majd egy nagyobb templomot akart.
1608-ban végleg beköltözött a kolostorba. Ez egy kis város volt: kerengők, udvarok és kertek, amelyeket árkádok és folyosók kötöttek össze, ötven apáca, egy lakosztály a hercegnének, és szobák azoknak az előkelő hölgyeknek, akik egy időre vissza akartak vonulni.
Az oltárokhoz olyan festőket hívott, mint Domenico Fetti, annak nővére, az apáca Lucrina, valamint Ludovico Carracci. Fetti egyik festménye, amely ma a Ducális-palotában található, éppen azt ábrázolja, ahogy Margherita átveszi a templom makettjét.
Margherita 1618-ban halt meg, és itt nyugszik; itt pihen Habsburg Izabella Klára is, II. Carlo Gonzaga-Nevers felesége, aki 1685-ben hunyt el. 1782 és 1786 között II. József megszüntette a kolostort, amely laktanya, majd városi kórház lett.
Amikor a kórház elköltözött, az 1930-as években a kolostor épületeit lebontották. Lényegében csak a templom maradt meg, a régi Corso Pradella és az új Via Bonomi sarkán.