Leírás
A Felső-tó a Mantova körüli három tó közül a legnagyobb, a Mincio folyó alakította ki: a város szomszédságában elterülő széles víztükör nyáron fehér és rózsaszín lótuszvirágokkal borítja be magát.
A lótuszvirágok a legismertebb látvány. Nagy, úszó szigeteken nőnek, zöld leveleik akár egy méter szélesek is, és közülük emelkednek ki a virágok. 1921-ben hozta ide őket egy fiatal természettudományi diplomás a parmai egyetemről, Maria Pellegreffi, aki a rizómáikat ültette át.
A tó a Valli del Mincio természetvédelmi terület része, amely egy kiterjedt mocsaras vidék: 1984 óta védett, és a vízimadarak szempontjából nemzetközi jelentőségűnek ismerték el. A Mincio-parkban gémeket, kis kócsagokat, fehér gólyákat, jégmadarakat és vöcsköket láthatsz.
A Felső-tó nagyjából három méterrel magasabban fekszik, mint a másik kettő, a Középső-tó és az Alsó-tó. Őket a Ponte dei Mulini választja el egymástól, az a gát, amely létrehozta a tavat.
Bár annak látszik, nem természetes tó. A bronzkorban, i. e. 1800 körül már volt egy tó a Mincio mentén, a maiak viszont több mint nyolc évszázaddal ezelőtti mérnöki alkotások, amelyeket a város önkormányzata rendelt meg, hogy megvédje Mantovát az árvizektől és az ellenségtől.
A bergamói mérnök, Alberto Pitentino 1188 és 1199 között fejezte be a munkát. A gát visszatartotta a Mincio vizét, és az egészségtelen mocsaras területet tóvá alakította.
A tavak közötti szintkülönbség tizenkét malmot hajtott, mindegyik egy-egy apostolnak volt szentelve, és ezekről kapta a nevét a híd. Az 1944-es bombázásban elpusztult, majd töltésként építették újra; a malmokat díszítő tizenkét apostolszobor megmenekült.
Ezt a szintkülönbséget ma is hasznosítják: 2015 óta egy vízerőmű használja ki a három méteres esést, és nagyjából 800 háztartás számára termel áramot. Valaha négy tó volt, de a negyediket, a Paiolót a 18. század közepén lecsapolták, így Mantova szigetből félszigetté vált.
A lótuszvirágok a legismertebb látvány. Nagy, úszó szigeteken nőnek, zöld leveleik akár egy méter szélesek is, és közülük emelkednek ki a virágok. 1921-ben hozta ide őket egy fiatal természettudományi diplomás a parmai egyetemről, Maria Pellegreffi, aki a rizómáikat ültette át.
A tó a Valli del Mincio természetvédelmi terület része, amely egy kiterjedt mocsaras vidék: 1984 óta védett, és a vízimadarak szempontjából nemzetközi jelentőségűnek ismerték el. A Mincio-parkban gémeket, kis kócsagokat, fehér gólyákat, jégmadarakat és vöcsköket láthatsz.
A Felső-tó nagyjából három méterrel magasabban fekszik, mint a másik kettő, a Középső-tó és az Alsó-tó. Őket a Ponte dei Mulini választja el egymástól, az a gát, amely létrehozta a tavat.
Bár annak látszik, nem természetes tó. A bronzkorban, i. e. 1800 körül már volt egy tó a Mincio mentén, a maiak viszont több mint nyolc évszázaddal ezelőtti mérnöki alkotások, amelyeket a város önkormányzata rendelt meg, hogy megvédje Mantovát az árvizektől és az ellenségtől.
A bergamói mérnök, Alberto Pitentino 1188 és 1199 között fejezte be a munkát. A gát visszatartotta a Mincio vizét, és az egészségtelen mocsaras területet tóvá alakította.
A tavak közötti szintkülönbség tizenkét malmot hajtott, mindegyik egy-egy apostolnak volt szentelve, és ezekről kapta a nevét a híd. Az 1944-es bombázásban elpusztult, majd töltésként építették újra; a malmokat díszítő tizenkét apostolszobor megmenekült.
Ezt a szintkülönbséget ma is hasznosítják: 2015 óta egy vízerőmű használja ki a három méteres esést, és nagyjából 800 háztartás számára termel áramot. Valaha négy tó volt, de a negyediket, a Paiolót a 18. század közepén lecsapolták, így Mantova szigetből félszigetté vált.